-
újra át..
Akkor már úgy éreztem, sok lesz nekem a kötelező tevékenységekből. Az első szakdolgozat a nyomdában, kötik. A végére hagytam nyilván, mint mindent. A hajrá elveszi a magának járó erőt. A sajtókártya is elkészült az utolsó pillanatok egyikében, bevallom kicsit izgultam miatta – nem lett volna jó súlyos eurókat fizetni, ha van kedvezményre jogosító műanyag. Az elvieket tekintve használhatom. Az elvieket tekintve. A gyakorlati szintet a jövőbe kitoltam. (talán most??)
De a lényeg itt nem a végeláthatatlan sorok, a szorító határidő és a hétköznapi teendők összeegyeztetésében keresendő. A mérhetetlen hiány és a minden egyéb viszonya állította függvényben az érzékelés különleges, homályos vetítőn keresztül zajlik. Ami akkor történik, látszik, alakul, azt a közeljövő törli. Csak évekkel később, váratlanul és megállíthatatlanul jön és jön vissza, sokkalta élesebben, mint amikor megtörtént. Nem lehet ellene semmit tenni. És ekkor bekövetkezik az a bizonyos „újraátélések sorozata”.. És innentől minden attól függ, milyen viszonyt tud kiépíteni az egyén a saját emlékeivel.
